Csalódott versek, idézetek

És ha soha többet nem hallom tőled már ezeket a szavakat, akkor is boldog leszek, mert mindörökre emlékezni fogok rájuk, hogy egyszer igenis kimondtad őket!!

"...és  akkor elsétáltam. Tudtam, hogy amit teszek, örökre elválaszt tőled. Tudtam, hogy amit teszek, visszafordíthatatlan, és nem tehetem jóvá. Tudtam, mégis elsétáltam. És boldog voltam, hogy megtettem. Nem azért, mert nem szerettelek vagy, mert nem szeretlek, csak azt akarom, hogy boldog légy. Ha kell, egy másik lány karjában.."

„Hiányoznak a melléd fekvős, hozzád bújós pillanatok. Hiányzik, ahogy rám nézel. Hiányzik,
hogy hozzám érj, hogy magadhoz húzz, hiányzik az ölelésed. A csókod. Ahogy a levegőt veszed.
De leginkább az hiányzik, aki vagy, mikor velem vagy - és ami én vagyok, mikor melletted vagyok.”

„Az a rettenetes üresség az érintéskor, mint mikor belépsz egy házba, amely, úgy hiszed, tele van emberekkel, akiket szeretsz, és üresen találod, még a bútorok is eltűntek. Szobáról szobára körbemész, hallod a csupasz padlón a lépteid visszhangját. Hangod az üres falakról visszaverődik, ahol még látni a fényképkeretek vonalát, mint egy holttest körüli krétarajzot. Elment.”

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve?!. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”

"Egy fiú és egy lány, hosszú ideig csak barátok voltak. De a lány már az első pillanattól kezdve többet érzett. Legjobb barátok lettek. A fiú nem is sejtette, hogy a lány többről álmodik. Közben a fiú szerelmes lett másba, egy másik barna lányba, aki viszonozta érzéseit. A lány minden álma romokban hevert, de ebből senki nem sejthetett semmit, mert nem derülhetett ki, hogy ő többet érez. Teltek a hónapok és egy napon a fiút elhagyta az a másik lány. A fiú teljesen összetört. A lány végig mellette volt, bármikor számíthatott rá. Egyre közelebb kerültek egymáshoz. Kis idő elteltével a fiú bevallotta, hogy többet érez. A lány olyan boldog volt, mint még soha életében. Szinte minden pillanatot együtt töltöttek. Boldogok voltak, mígnem egyszer csak a fiú régi szerelme, a másik barna lány ismét felbukkant. Bevallotta a fiúnak, hogy még mindig szereti. A fiú otthagyta a másik lányt és visszament régi szerelméhez. Magára hagyta azt a lányt, aki még az életét is odaadta volna érte. De a lány erősnek mutatta magát. Mintha semmi sem történt volna. Úgy gondolta, a fiú megérdemli a boldogságot, nem számít kivel, a lényeg, hogy boldog legyen. Elviseli inkább a világ összes fájdalmát, csak a fiú legyen boldog. Más nem számít. Még ha az ő szíve meg is szakad, és ha soha senkit nem fog úgy szeretni, akkor is inkább a fiú legyen boldog. Mert a lány képes volt önzetlenül, minden viszonzás nélkül, teljes szívéből szeretni..."

„Olyan furák vagyunk mi emberek, lelkünk sír, az ajkunk nevet. Egymásról azt hisszük, boldog talán, és irigykedünk minden szaván. Azt, hisszük, hogy a másik szeme ragyog, gondolataik tiszták, szabadok. S nem vesszük, dehogy vesszük észre, hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi emberek, a lelkünk sír, az ajkunk nevet. Hazugság az egész életünk, hisz akkor is sírunk, ha nevetünk!”

Ha jobban belegondolunk, van egy tökéletes kiskapu a "míg a halál el nem választ" fogadalom kikerülésére. Senki nem definiálta még eddig a veszteség tárgyát, ennélfogva vakon elfogadjuk azt, hogy ha a kialakult kötődés meghal, teljességgel el is választ minket egymástól.

Most megint az a rossz érzés járja át szívemet, mint mikor azt mondtad hogy már nem szeretsz. A szívemet összetörted, és most darabokra hull,te már mást szeretsz én ezt elfogadom. Pedig te voltál az kire minden percben vártam, és egy pillantás tőled ez volt minden vágyam. De te úgy ahogy szoktál, rám már nem pillantasz, és a vágyaim a szívemmel együtt a földre hullanak.

S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, "szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.

Az egyetlen kifejezés, amely a "nem szeretlek"-nél fájóbb lehet, a "nem bízom benned". Az elsőnek valaki máshoz van köze. A szív döntéseit nem lehet megkérdőjelezni. A másodiknak viszont kizárólag te vagy az oka.

Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. A magány ugyanis az, amikor az ember nincs kibékülve azzal, amit a tükörben lát. Az a magányos ember, aki valamiért képtelen kilépni a saját falai közül. De nem mindenféleképpen marad magányos az az ember, aki falakat, rosszabb esetben várakat épít maga köré, mert jön egy szerencsés ember, aki lerombolja azokat. Az viszont örökké magányos lesz, aki úgy érzi, nem érdemli meg, hogy szeressék.

Az a nagy baj az idővel, amit megtanultam az alatt a két hét alatt, amit veled tölthettem, és az alatt az utolsó két hónap alatt, amit vele, hogy végül mindig elfogy. Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz a nagyvilágban, John, de tisztában vagyok vele, hogy már rég elveszítettem a jogot, hogy tudjam. Mindegy, hány év telik el, egy mondatot mindig őrzök a szívemben: majd találkozunk.

Átvertél. Hallom, hogy csöngetsz, megyek kinyitni az ajtót és arra gondolok, hogy nem is bírom ezt az embert, csak megint áltatni fog. Aztán kinyitom az ajtót és a rossz érzések eltűnnek, mert meglátom a mosolyod és ennyi elég. Bíztam abban a mosolyban. Olyan különös, minden megváltozott. Egyik nap még te vagy a jövőm, másnap pedig a bosszúságom, most pedig majdnem a múltam.